Szilágyi Gábor Máriusz versei

Hiányod már nem érdekel,
szívem többé nem énekel,
lelkem újra életre kel,
senki előtt nem térdepel,
és vidáman ébredek fel. 

Dömös, 2023. szeptember 17.

(Andreának)

Évszázadok óta ismerlek itt e Földön,
és évszázadok óta kereslek itt téged,
ahová egy másik mindenségből
csillagokon lovagolva tértem vissza érted.
Évszázadok óta karjaidban fekszem,
évszázadok óta van ágyad ölemben.

Alkonyórán jöttél, mikor már nem reméltem,
azt hittem, már minden lehetőt megéltem,
te áldott démon, lelkem jobbik része,
arcomra véstem arcod,
téged látlak a tükörbe nézve.
Téged dicsér testem remegése,
minden fogaim közt átszűrt lélegzetem,
mert kellesz nekem!

Vágyom utánad, ahogy az élők élni vágynak,
és örülök, mint szomjazó a teli pohárnak.
Velem repülsz, hová madarak se szállnak,
s így búcsút intünk kínnak és halálnak.
És akkor odakiáltom a földnek és az égnek,
a folyónak és a szélnek,
ahonnan jöttem, annak a másik mindenségnek,
hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek téged!

Dömös, 2023. május 9.

Úgy őrzöd csonttáfagyott álmaid fájdalmát,
az éhezés gyönyörét,
mint mesebeli kincset.
Szerelemnélküli éjszakáid áldozata lettél,
önnön rabságába vetett szellem,
hitetlenség temploma.

Lennék én teljességed,
koszorúd,
csönded,
nyugalmad,
simogatnám kiáltásod.
Lehetnél mellettem gyenge nő,
hordoználak egyenes derékkal, büszkén,
pejlovam hátán.
Havazásom lenne takaród, te árva.

Dömös, 2021. augusztus 27.

Jehov kézműves volt. Világokat épített, rakott össze a saját kezével. Megrendelésre is dolgozott, de kedvtelésből is alkotott, teremtett, kísérletezett. Most éppen különös műgonddal járt el. Elemében érezte magát: ismét egy új világ született a keze alól. Először izzó vasmagot formált, azt bevonta olvadt kőzetekkel, végül beburkolta az egészet szilárd héjjal, mint egy tojást. Szép kontinenseket formázott keze, majd körülöntözte az egészet rengetegsok sós vízzel – mintha már előre megsiratta volna, amit alkotott. Egy bolygó jött létre ilyen módon. Elnevezte Földnek.

A Földet egy csillag látta el energiával, amit Napnak nevezett el. A Föld a Nap körül keringett, ezzel egy csapásra megoldotta a nappalok és éjszakák, illetve az évszakok váltakozását is. Hogy az éjszakák ne legyenek teljesen sötétek, egy kísérőt is teremtett, ami a Föld körül keringett, ez lett a Hold. Teremtett még más bolygókat és holdakat is, amik szintén a Nap körül keringtek, mert úgy gondolta, így lesz a rendszer komplett egész.

Szép volt az új világ, csak túl üres, ezért benépesítette a vizeket és a földeket sűrűn zöld növényekkel. Ezek azonban annyira elburjánzottak, hogy valamit tenni kellett. Teremtett hát növényevő állatokat is, hogy majd kordában tartsák a sok zöldséget. Most viszont ezek kezdtek erősen szaporodni, így húsevő állatokat kényszerült teremteni, hogy egyensúlyba hozza világát.

Szép volt tehát az új világ, már majdnem tökéletes, csak egyvalami hiányzott: az eddig ki nem mondott végső cél, a mindenek fölött uralkodó értelem. Ezért megteremtette az első férfit, akit elnevezett Ádámnak, és hogy Ádám ne érezze magát egyedül, társat is alkotott neki: az első nőt, akinek viszont az Éva nevet adta. Ők lettek az első emberpár ezen a világon.

– Eloximovics Jehov vagyok – mondta nekik – foglalkozásomra nézve isten. Az igazi nevem a ti nyelveteken kimondhatatlan, tehát az egyszerűség kedvéért javaslom, hogy szólítsatok Eloximovics Jehovnak. Hozzátok képest mindenható és örökéletű vagyok, én alkottam ezt a világot és benne titeket, ezért illik tisztelnetek engem, de azt csináltok, amit akartok, oda mentek, ahova akartok. Csak azt kérem, hogy a kertem közepén álló fa gyümölcsét hagyjátok meg nekem, mert az a kedvencem, de az összes többiből nyugodtan ehettek.

Látszott a szemükön a gyanakvás és a hitetlenkedés, de azért megígérték neki, és persze, hogy az első útjuk oda vezetett, és fel is falták arról a fáról az összes gyümölcsöt.

– Ha lenne kivel, fogadtam volna, hogy így lesz! – mérgelődött Eloximovics Jehov – A rosseb egye meg, mindig ugyanaz történik, úgy látszik, ez a világ sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna!

Azután odafordult a párocskához:

– Hát hiába beszél nektek az ember, akarom mondani az isten, hiába kérem szépen, nem hallgattok rám?! Na, ebből elég, nem fogtok itt tétlenül lebzselni tovább! Menjetek dolgozni! Kifelé a kertemből!

Mit tehetett mást Ádám és Éva, elhagyták az isten kertjét, és kimentek a pusztaságba. Nem volt mese, ha enni akartak, keményen dolgozniuk kellett, hogy megtermeljék a betevő falatot. Mivel azonban szorgalmasak voltak, hamarosan virágzó gazdaság vette őket körül. Földjükön mindenféle növény megtermett, amire szükségük volt, az ólakban baromfiak zajongtak, és disznók röfögtek, a mezőkön és réteken nyájak és gulyák legeltek.

A két ember alig győzte a sok munkát, amivel a gazdálkodás járt. De nem kellett sokáig várniuk, hamarosan megérkezett a segítség is: egymás után születtek a gyerekek. Az idősebb fiút Káinnak nevezték el, az öccse Ábel lett. A fiúk gyorsan cseperedtek, és néhány év múlva már komoly segítséget jelentettek szüleik számára. Káin földművelő lett, Ábel pedig pásztor.

Eloximovics Jehov természetesen figyelemmel kísérte a kis család gyarapodását. Egy alkalommal is éppen arra sétált, amikor nagy civakodásban találta a két a fiút.

– Ejnye, fiúk! Azonnal hagyjátok ezt abba! Férjetek meg egymással békén, ne veszekedjetek. Legyetek jó testvérek, mert az életben csak egymásra számíthattok.

– Mindig csak Ábel a mama kedvence, amit ő tesz, az mindig jó, nekem pedig csak szidás jut! – panaszkodott az istennek Káin.

– Talán nem ok nélkül – vélte Eloximovics Jehov – Nem lehet, hogy erre okot is adsz? Légy jó fiú!

Mielőtt továbbsétált volna, Eloximovics Jehov még visszafordult a fiúkhoz:

– Úgy tudom Káin, te földművelő lettél, te, Ábel, pedig pásztor. Néha engem is megkínálhatnátok terményeitekkel: salátával, zöldségekkel, gyümölcsökkel, no meg egy kis finom tejjel, sajttal, pecsenyével. Végül is én teremtettelek benneteket a szüleiteken keresztül, ennyit talán megérdemlek.

Telt-múlt az idő, a fiúk legényekké serdültek, de a feszültség, az állandó versengés nem szűnt meg közöttük. Hiába csitították őket a szüleik, hiába próbálta összebékíteni őket Eloximovics Jehov, ők folyamatosan rivalizáltak egymással, melyikük terménye szebb, jobb, melyikük az ügyesebb, az erősebb. Rendszerint Ábel jött ki győztesen a versengésből, ami Káint mérhetetlenül dühítette.

Egy alkalommal ismét kóstolót készítettek a fiúk Eloximovics Jehov számára. Ábel friss tejet, a legfinomabb sajtot, ízletes, jól fűszerezett kolbászt, sonkát vitt, Káin viszont, aki szinte állandóan mellőzöttnek látta már magát, és úgy érezte, Eloximovics Jehov is mindig csak őt dorgálja – igazságtalanul –, száraz kenyeret, poshadt káposztát, fonnyadt salátát, félig rohadt gyümölcsöket ajándékozott az istennek. Eloximovics Jehov Ábel ajándékát szívesen fogadta, míg Káin száraz kenyerét és romlott zöldségeit majdnem a fejéhez vágta.

Káin rendkívüli módon feldühödött. Amikor az isten távozott, nekiesett Ábelnek:

– Elegem van belőled, te mamakedvence! Téged mindenki szeret, engem meg senki! Biztosan te feketítettél be engem Eloximovics Jehov előtt is!

Szó szót követett, és a fiúk egymásnak estek, Káin támadott, Ábel védekezett. Káin a bunkósbotját lengette, Ábel kést rántott. Végül Káin eltalálta Ábelt a bunkóval, majd kicsavarta az alélt Ábel kezéből a védekezésre használt kést, és elvágta vele a testvére torkát.

A verekedés hangjaira futva érkezett Ádám, Éva és Eloximovics Jehov.

– Káin, hol van Ábel? – kérdezte az isten.

– Honnan tudjam? Őrzője vagyok én talán? – vonta meg a vállát Káin.

Ekkor egy bucka mögött felfedezték a holttestet. Az anya zokogva borult halott gyermekére. Ádám mérhetetlen haragjában és felháborodásában meg akarta ölni Káint, Eloximovics Jehov azonban közbelépett.

– Ne tetézd a testvérgyilkosság bűnét egy újabb bűnnel. Elég volt mára a halálból!

Majd szörnyű átkot mondott a gyilkos testvérre:

– Légy átkozott, hagyd el ezt a vidéket, és soha többé ne térj vissza! Ne fogadja be a testedet a föld, ami beitta testvéred kiontott vérét! Ha a földet műveled, többé ne teremjen neked! Örökre kitaszított legyél!

Amikor magára maradt, Eloximovics Jehov magába roskadt:

– Úgy látszik, hiába minden, ez a világ sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna!

Teltek-múltak az évek, évszázadok, évezredek, és az emberek benépesítették a bolygót, és minél többen lettek, annál több gaztettet követtek el. Eloximovics Jehov pedig napról-napra jobban elkeseredett. Számtalan kísérletet tett az emberek jobbá tételére, de egyik sem sikerült. Végül fiút nemzett egy halandó nővel, és őt bízta meg a feladattal, hogy a világot megjavítsa.

Amit azonban ő maga képtelen volt elérni, hogyan is érhette volna el helyette a gyermeke? Küldetése nyilvánvalóan eleve kudarcra volt ítélve, és annak rendje és módja szerint kudarccal is végződött. Eloximovics Jehov fiát, Jézust keresztre feszítették, így ölték meg.

Bár Eloximovics Jehov ismét életet lehelt a halott testbe, de se ő, se a fia nem tért vissza többé az emberek közé. Végső elkeseredésükben örökre elhagyták ezt a világot, ezt a dimenziót, hogy újabb világokat teremtsenek, új civilizációkat hozzanak létre, hátha egyszer majd sikerrel járnak, és létrejön egy boldog emberekkel benépesített, bűn nélküli világ. Bizony azért vannak hát csillagok az égen, mert azok mind Eloximovics Jehov kísérletezésének a nyomai. És azért van olyan sok csillag, mert olyan sokszor vallott kudarcot szegény.

Dömös, 2014. április 19. – 2016. október 12.

csillagom szívem
sötét virágom
csak te vagy már az
egész világom

hogyha kívánnád
kárhozott lennék
érted akár a
pokolra mennék

odalent járnám
ördögi táncom
hátamon korbács
nyakamon járom

emelj fel engem
arcodat fedd fel
szárnyaljunk együtt
ha itt reggel

gyere velem hát
– átkozzon bárki –
kitépett szívvel
az égbe szállni

Dömös, 2018. november 1.

Csillagom vagy,
egemen ragyogsz.
Hiába bújsz el
sötét fátylak mögött
átvilágítasz homályon, ködön.
Téged áhít minden pórusom,
árva vagyok nélküled,
levágott szárnyú angyal,
bús, földönfutóvá lett szellem.
Csak ködlovag vagyok,
ha nem vagy velem.

Betölti egemet ragyogásod,
nincs neked csak égi másod,
fekete virágom,
szerelemdémonom.

Dömös, 2018. október 21.

Azt hitte magáról, hogy költő,
ki majd az égbe menetel,
ám eltelt majd egy emberöltő,
s nem jött rá, hogy ő csak szemetel. 

És otthon ült a kisszobába’,
zseninek gondolván magát,
de koszorúja svájcisapka,
s mit palástnak hitt, csak kiskabát. 

Ha olvas más költőket néha,
gyakran csak így irigykedik:
mikor írok majd úgy, én léha,
és fogalmazok úgy, mint ez itt? 

Aztán elbódult újra önmagától,
és felkiáltott, hogy remek!
Bár csak a seggem csókolta meg a múzsa,
onnan is jöhet sok-sok bölcs szösszenet. 

S kopott-lopott rímeken kotlott,
hitte magáról, hogy rímzseni,
ki minden szóra tud riposztot,
ki nagyszerű, ki isteni. 

S itt áll a költő lelepleződve,
tetőtől talpig meztelen,
egyenesen, mint aki büszke,
s nem fogja fel, mily esztelen. 

Lehet tapsolni és nevetni,
s foghatja mindenki hasát,
de őt nem lehet még temetni,
bár amit ír, csak fennkölt marhaság. 

Ha majd jön a kiadó, a végső,
aki kaszával szeletel,
ő lesz az a fűzfaköltő,
akit egy rakás rossz vers temet el. 

Dömös, 2017. június 8.

Milyen szép nagy fehér pelyhekben
hullanak a szavak,
az elárvult, jelentésükvesztett
szomorú szavak.
Mégis milyen vidám ez a szóesés:
szógolyózunk, szóembert építünk,
csúszkálunk a befagyott szavakon.
Aztán ha jön az olvadás,
bokáig járunk a szólatyakban,
és végül csak állunk szótlanul.

Dömös, 2017. február 1.

A parton őszi dermedésben állnak a fák,
mint halk harangszó
csilingelnek távoli vadlibák.
Levél hull, sárga és barna álmodás,
a víz se csobban,
a szó se szól,
s minden dal újabb halálos állomás.
A nap csak egyre szürkül,
számban a bor íze is fakul,
s az ifjúság aranya lassan
nemes ezüstté alakul.
Szürke hangján különös emlékeket idéz,
s már fagyról álmodik a szél,
s hiába kérem, nem hallgat el,
csak beszél és beszél.
Szívemnek fáj,
és idegenné válik a táj.
Az erdőn szarvasbikák torkából bőg
a hörögve gőzölgő gőg,
s arcomra finom hálót sző
az ősz.

Dömös, 2016. október 9.