(kis morbid magyar groteszk az átkosból)
A nyitott ablakban álltam a tizedik emeleten. Egyszer csak megtántorodtam, és kiestem az ablakon. Amíg zuhantam lefelé, elképzeltem, milyen tömeg állja majd körül összetört testemet. Nagyot puffanva értem le az aszfaltra, és azonnal meghaltam. Ott feküdtem kicsavarodott testtel, körülöttem vértócsa.
Lázasan gondolkoztam: mi az, vajon miért sétálnak el mellettem nyugodtan az emberek?
– Emberek, nem látjátok, hogy meghaltam?
– Mit ordít, fiatalember?!
– Nézzen meg, holtan fekszem itt!
– Úgy kell az ilyennek! Amíg más dolgozik, ő heverészik! Ezek a mai fiatalok!
Egyre többen kiabáltak velem.
– Legalább a hullaszállítókat hívják ki!
– Ott a telefonfülke, odáig csak el tud menni! Maga még fiatal. Az öregeket akarja ugráltatni?!
Minden hiába. Felálltam, és odamentem a fülkéhez. Tárcsáztam.
– Halló, hullaszállítók? Kiestem a tizedik emeletről, itt fekszem a Rákóczi úton. Legyenek szívesek, szállítsanak el!
– Kérem, most nem érünk rá. Telefonáljon újra két hét múlva!
Kattanás, letették.
Csüggedten visszafeküdtem a vértócsába, és oszlásnak indultam.
Budapest, 1972. március 23.
