Jön az este
kékre festve
mindent itt az ég alatt,
hegyek-völgyek,
fenyők, tölgyek
emelnek sötét falat.
Egyszer hordó,
majd vigyorgó
égi vándor, mit nevetsz?
Te vén korhely!
Öreg sajtfej,
csillagporban hemperegsz.
És ha néha
régi léha
kedvesed eszedbe jut,
fenn karéjzó
égi sarló
vág szívébe rőt kaput.
Bosszús angyal
hosszú hajjal,
hideg szemmel rád mered,
s bomló aggyal
éjjel-nappal
azt hiszed, hogy ismered.
A téboly türelmes.
Lassan, fokozatosan,
szinte észrevétlenül
hatol be az elmébe,
míg végül átveszi fölötte
a hatalmat.
Minél mélyebben merülsz le
a tudatalatti szövedékébe,
annál kuszábbak lesznek a szálak.
Ezekből sző szép, szabályos mintát
az őrület.
Mint a kámfor
száll a mámor,
lelked többé nem szabad,
és csak bámulsz,
ímmel-ámulsz,
s minden álmod szétszakad.
Mikor mégis
zeng az ég is,
a fejedben mennydörög.
Szerteszállnak,
s köddé válnak
angyalok és ördögök.
Míg az elme
félkegyelme
rabul ejti lelkedet,
szemed lángol,
s ott világol
minden, ami elveszett.
Mint a gyermek,
akit vernek,
szűkölve futsz, s nincs hova,
már az élet
semmivé lett,
senkinek sincs otthona.
A tudatspirál önmagába fordul,
a rozsdás kerék folyton megcsikordul,
néma kiáltás szakad fel a szájon,
csend ül a tájon, csend ül már a tájon.
Dömös, 2015. február 16.
