Mindig itt akartam élni, igen,
ebben a beomlott ősi kalderában,
titkos erővonalak között,
ahol körülgyűrűznek a hegyek,
és rám lehel az erdő,
ahol megpihen a felszabadult lélek.
Míg lábam a sziklákon áttörő Duna fürdeti,
hátam a hegynek támaszkodik,
megtartanak a tölgyek, gyertyánok, bükkök,
barátaim a szarvasok, vaddisznók, őzek,
ételem gomba, szamóca és szeder,
és remetebarlangokkal szemezgetek.
Enyém a partról a völgyeken felkúszó falu,
a fellélegző, tavaszba ébredő,
a nyári nap fényében fürdő,
a szitáló őszi ködben fuldokló
és a tél takarója alatt füstölögve álmodó.
Hallgatom csendjét és hangjait,
beszívom illatát, átlényegülök bele,
én vagyok minden lakója már,
szerelmese, szülője és szülöttje
és zokogva gyászolt halottja is.
Én döntöm szálfáit kinn az erdőn,
és görnyedek lenn a földeken,
én sétálok végig utcáin büszkén,
boromat én iszom a kocsmapultnál,
és templomában még az én hitetlen imám is
meghallgatásra lel.
Élni, felállni, újrakezdeni
mindig tőle kapok elég erőt,
mint földanyától fia a görög regékben.
Dömös, harangod hangja szívdobbanásod,
csobogó patakod ereid és véred,
és az északnyugati szél zengi szimfóniádat.
Dacolva múlttal, jelennel, jövővel,
idegyökeresedve a szürke andezit közé,
tisztán állsz, a Nap felé fordítva arcodat.
Dömös, 2014. március 28.
