Nem szabadulsz, nem szabadulhatsz!
Odaláncolva élsz az idő gyarmatain,
céltalanul sodródva,
mint sziget egy kontinensek nélküli világban.
Ám egy májusi hajnalon
bekiált a sárgarigó a nyitott ablakon,
és íme,
íme és íme,
az örök újrakezdés dala szól:
Fütyül a rigó,
kisül a cipó,
szalad a csikó,
tele az ivó.
Az itt és a most,
az áradó időben szétfoszló pillanat éneke,
az áldott-átkozott,
kuporgatott-eltékozolt
megfoghatatlan perc éneke:
Sárgarigó,
fuvolaszó,
elringató,
elsirató,
örökkévaló.
Sárgarigó,
sárgarigó,
hívogató,
csalogató,
békében élni volna jó.
És árad, és zeng,
és immár minden tünékeny-törékeny pillanatot betölt,
és az illanó-csillanó békét követeli.
Ott van a táguló pupillák üvegének csillogásában,
az izmok görcsében,
a ravaszra görbülő ujjak feszülésében,
a jajkiáltásra és csókra nyíló szájak szögletében.
Csak egy madár,
egy gyermekökölnyi testbe bújtatott szapora szív,
egy piciny sárga torok zengi a dalt:
Repül a rigó,
fütyül a rigó,
örömöt hozó,
szép sárgarigó.
Dömös, 2016. május 26.
