(Csengey Dénes emlékére)
Húsz éve toppant be hozzám
a sok éve nem látott barát,
miközben körbejárta
e lassan új hitet vajúdó kis hazát.
Elmondta, hogy megtagadott
minden régi hazug hitet,
de én akkor még inogtam,
és nem értettem, és ő sem értett engemet.
És szégyenkeztem,
mert nem volt versben ígért piros borom,
és leült közénk a meg nem értés,
mint a háztetőkre ülepedő korom.
Aztán ő elment, míg én otthon ültem, ültem,
s figyeltem csak csupán,
figyeltem, merre, hol, miért jár,
és mások értik, csak én ülök bután.
Ő döbbent rá előbb, hogy akikre felnéztünk,
lenéznek minket, és hazudnak nekünk.
Ám a hazugságra épült fal leomlott,
s erény lett, mit addig bűnnek hitettek el velünk.
S úgy dőlt össze bennem minden régi hit,
mint ócska régi ház, amit
szétzúz a gép,
hogy helyén majd új torony legyen,
amikor rámtört a felismerés:
Régóta hazudnak itt nekem!
S nem maradt bennem más,
csak néma düh s feszítő indulat,
hogy mennyi évet vesztegettem el
egy világméretű hazugság miatt.
És értettem végre mindent,
és melléálltam lelkesen,
azt hittem, most majd minden szép lesz
– de akkor ő már nem hitt nekem.
S a hirtelen ránkszakadt szabadság
áldozatul kérte őt,
ki kétfelől égetve életét egyszercsak elment
korán, idő előtt.
Nemléte terhét azóta hordozom,
bárhová megyek, ő ott van velem,
s ha tétovázom válaszúton,
jó irányt mindig ő szab nekem.
És a hazugság most újra eljött,
és nyakunkon vígan üli torz torát,
s mi lentről nézzük, és nem értjük,
mivégre bátrak ez arcátlan vigyorgó, rút pofák?
E felfordult, gátlástalan világban
állunk üres kezekkel, éhesen,
s a hazugságon hízottak asztaláról
nem hullik le még egy morzsa sem.
Nem morzsákra, nem kegyelemkenyérre vágyunk!
Megillet minket az a jog,
hogy merjünk, szóljunk, s elmondhassuk:
hazudni illetlen dolog,
hogy e megcsalt, kifosztott ország
emelje fel már szép fejét,
osszon büntetést vagy jutalmat,
s mindenki lelje meg helyét,
hogy megszülessen közös kincsünk
a szép és derűs rend már újra,
és a béke bátran írhassa fel jelét
bolondos, büszke homlokunkra.
Dömös, 2007. augusztus 26.
