Mindig csak ősz van,
hulló levelekbe temetkezik,
és fékcsikorgásban fuldoklik a város.
Elektronikus zajba szürkülnek a szavak,
betonba kövesednek a lábnyomok
és csenddé tisztul a zene
– farkasok közt bárányt keres a lélek.
A magukat igaznak hazudó arcnélküli arcátlanok,
a sorsunkkal kufárkodók
nem azonosak a jól sáfárkodókkal.
A sátorban született, sokszor gáncsolt új rend
nem mondja, hogy tűrjük a tűrhetetlent.
Ki mond fohászt a békeharcban elesettekért?
Mikor szabadulunk ki a magunkkötötte gúzsból,
a nap mint nap elkönyvelt,
meg sem siratott veszteségek közül?
Egyre több dolog eldobható:
eldobható a borotva,
eldobható a barátság,
eldobható a szerelem.
Életünk naponta tettenérhető,
szavaink súlya is mind lemérhető,
ám minden szabadság
csak viszonylagos és feltételes.
Az elviselhetőség határán túl,
ahol a mindennapos küzdelem dúl,
mint az eget ölelő fák, kiket itatnak hűs tavak,
tisztán állnak a fölegyenesedett járású szavak.
Dömös, 2014. április 19.
