Egyszer minden ember szilaj táncra perdül,
meg sem akar állni napokon keresztül.
Felizzó parázson járjuk ezt a táncot,
nevess velem rózsám, s kisimul a ráncod.
Hetedhét országon szembe minden széllel,
cifra ködmönömben, amit szívem bélel.
Adjatok hát innom csak egy kortyot mégis!
Kigyullad az arcom, azután elég is…
Apám, anyám járja, nagyanyám is járja,
betölti a lelkünk a szerelem árja.
A falu is járja, a város is járja,
végzetét követve ropja hónapszámra.
Terjed a parázstánc az egész világon,
de megjelölt utam bizony nem találom.
Tágas a világnak számtalan határa,
mégis az embernek csak egy a hazája.
Poros úton jártam, s akármit reméltem,
idegyökereztem, itt lehet csak élnem.
Örömöm is itt van, és gyönyörűségem,
ide hajszol, itt tart minden nap a vérem.
A sorsom táncolni, sorsom énekelni,
minden áldott reggel madárdalra kelni.
Fogd a kezem rózsám, el ne eressz engem,
kijelölt utamon te vezesd a lelkem.
Ha az ember sorsa csupa dalból volna,
minél hangosabban, annál szebben szólna.
Ezért ha felcsendül bennem a madárdal,
megbékélek végül halkan a halállal.
Dömös, 2014. május 10.
