Lesántult lovadra hiába adsz ezüstzabolát,
hátára aranyszöges nyerget,
gyémántsarkantyút hiába vágsz oldalába,
nem visz magával édeni tájra,
sárba vet inkább, sívó homokba,
lehúzó-fojtó hínár markolja lábad.
Hervadó csillagaid közé nem ragad magával álmod,
papírszirmú rózsák nem virulnak jöttödre többé,
mert már rég nem szól ezüsthangú kürtöd,
és farkasaidat bárányok tépik itt széjjel,
mert csak ércmorzsákat szórsz az áhítozóknak,
és kardodat, pajzsodat régóta le nem ereszted.
Többé nem lehetsz lélekkovács,
kialudt isteni széntüzed immár,
körülvesz az önmagával párosodó, magaellő gyűlölet,
és fölötted ott dübörög az idő cifra fogata.
Dömös, 2015. május 31.
