Szilágyi Gábor Máriusz írásai

Csillagom vagy,
egemen ragyogsz.
Hiába bújsz el
sötét fátylak mögött
átvilágítasz homályon, ködön.
Téged áhít minden pórusom,
árva vagyok nélküled,
levágott szárnyú angyal,
bús, földönfutóvá lett szellem.
Csak ködlovag vagyok,
ha nem vagy velem.

Betölti egemet ragyogásod,
nincs neked csak égi másod,
fekete virágom,
szerelemdémonom.

Dömös, 2018. október 21.

Azt hitte magáról, hogy költő,
ki majd az égbe menetel,
ám eltelt majd egy emberöltő,
s nem jött rá, hogy ő csak szemetel. 

És otthon ült a kisszobába’,
zseninek gondolván magát,
de koszorúja svájcisapka,
s mit palástnak hitt, csak kiskabát. 

Ha olvas más költőket néha,
gyakran csak így irigykedik:
mikor írok majd úgy, én léha,
és fogalmazok úgy, mint ez itt? 

Aztán elbódult újra önmagától,
és felkiáltott, hogy remek!
Bár csak a seggem csókolta meg a múzsa,
onnan is jöhet sok-sok bölcs szösszenet. 

S kopott-lopott rímeken kotlott,
hitte magáról, hogy rímzseni,
ki minden szóra tud riposztot,
ki nagyszerű, ki isteni. 

S itt áll a költő lelepleződve,
tetőtől talpig meztelen,
egyenesen, mint aki büszke,
s nem fogja fel, mily esztelen. 

Lehet tapsolni és nevetni,
s foghatja mindenki hasát,
de őt nem lehet még temetni,
bár amit ír, csak fennkölt marhaság. 

Ha majd jön a kiadó, a végső,
aki kaszával szeletel,
ő lesz az a fűzfaköltő,
akit egy rakás rossz vers temet el. 

Dömös, 2017. június 8.

Milyen szép nagy fehér pelyhekben
hullanak a szavak,
az elárvult, jelentésükvesztett
szomorú szavak.
Mégis milyen vidám ez a szóesés:
szógolyózunk, szóembert építünk,
csúszkálunk a befagyott szavakon.
Aztán ha jön az olvadás,
bokáig járunk a szólatyakban,
és végül csak állunk szótlanul.

Dömös, 2017. február 1.

A parton őszi dermedésben állnak a fák,
mint halk harangszó
csilingelnek távoli vadlibák.
Levél hull, sárga és barna álmodás,
a víz se csobban,
a szó se szól,
s minden dal újabb halálos állomás.
A nap csak egyre szürkül,
számban a bor íze is fakul,
s az ifjúság aranya lassan
nemes ezüstté alakul.
Szürke hangján különös emlékeket idéz,
s már fagyról álmodik a szél,
s hiába kérem, nem hallgat el,
csak beszél és beszél.
Szívemnek fáj,
és idegenné válik a táj.
Az erdőn szarvasbikák torkából bőg
a hörögve gőzölgő gőg,
s arcomra finom hálót sző
az ősz.

Dömös, 2016. október 9.

Nem szabadulsz, nem szabadulhatsz!
Odaláncolva élsz az idő gyarmatain,
céltalanul sodródva,
mint sziget egy kontinensek nélküli világban.
Ám egy májusi hajnalon
bekiált a sárgarigó a nyitott ablakon,
és íme,
íme és íme,
az örök újrakezdés dala szól:

Fütyül a rigó,
kisül a cipó,
szalad a csikó,
tele az ivó.

Az itt és a most,
az áradó időben szétfoszló pillanat éneke,
az áldott-átkozott,
kuporgatott-eltékozolt
megfoghatatlan perc éneke:

Sárgarigó,
fuvolaszó,
elringató,
elsirató,
örökkévaló.

Sárgarigó,
sárgarigó,
hívogató,
csalogató,
békében élni volna jó.

És árad, és zeng,
és immár minden tünékeny-törékeny pillanatot betölt,
és az illanó-csillanó békét követeli.
Ott van a táguló pupillák üvegének csillogásában,
az izmok görcsében,
a ravaszra görbülő ujjak feszülésében,
a jajkiáltásra és csókra nyíló szájak szögletében.

Csak egy madár,
egy gyermekökölnyi testbe bújtatott szapora szív,
egy piciny sárga torok zengi a dalt:

Repül a rigó,
fütyül a rigó,
örömöt hozó,
szép sárgarigó.

Dömös, 2016. május 26.

Megkoptak mind a szép szavak,
nem állnak össze tollamon,
és mint kiszáradó tavak,
elporlik minden mondatom.
Csak ülök, s a tollat rágom,
s nem nyílik ki versvirágom.

Dömös, 2016. május 15.

Talán nem ide kellett volna születnem.
Talán egy másik időben,
egy másik dimenzióban lenne a helyem.
A téridő labirintusában kellene bujdokolnom
hideg északi fényben, hallgatva égi zenét,
vándorolni csillagközi űrben,
mint magányos hajótörött,
az univerzum számkivetettjeként
bujdosni fagyos és forró ködökben,
csillagok születésénél bábáskodni,
és mint csodákat áhító egyszerű lélek,
ott kiáltani lelkes halleluját.
S a gravitáció kútjába belehullva,
egy fekete lyuk szikrázó horizontján túl,
a végső ölelésben összeroppanó testben
a lélek utolsó felvillanása után
elfelednék végre mindent,
ami a földi világhoz láncol.

Talán egy másik mindenségben
nem törpülne el,

és nem volna magányos a lélek. 

Egy másik mindenségben
átkelnék a közöny alagútjain,
és elviselném
a mindennapos atomrobbantásokat is.
Egy másik mindenségben
talán végre megsemmisülnének
a gyűlölet géppuskafészkei,
és az emberré válás ösvényén tévelyegve
elnyerhetővé válna
a "szellem és a szerelem" áldása.

Dömös, 2016. április 21.

 
Ha itt az április,
zöldül a szép Pilis,
örüljünk hát mi is,
történjék bármi is.

Megjött az április,
öröm már látni is,
bohókás, kerge, friss,
s olyan mint én – dilis.

Dömös, 2016. április 3.

Nem vagyok hős, nem vagyok bátor nagy király,
mégis naponta begyalogolok a városba,
járom az utcákat,
megvakult udvarokban koldulok,
kelkáposztaszagban,
elkorhadt porolók tövében,
összefirkált életek tövében,
füles sapkával fejemen,
szorosan megkötött fülvédővel,
hogy ne halljam,
mert nem akarom már hallani,
mert nem bírom már hallani,
mert már senki, az Isten se bírja hallani,
mégis mindenki hallja…
A kialudt „bűvös égi szikra” korma
arcunkra hull,
szemünket marja,
köhögünk, prüszkölünk, fuldoklunk tőle,
és naponta belehalunk.

A tegnap még simogató kéz
ma detonátort markol,
és ujjongva pusztít el minden szerelmet,
minden simogatást.
Az apokalipszis lovasai
repülőgépen és vonaton érkeznek,
nyomukban nem marad más,
csak vörös és fekete űr,
csontropogás,
halálzene,
széttépett szeretők.

Naponta begyalogolok a városba,
és tűröm a rám okádott szavakat,
az arcomba köpött tehetetlenséget,
az elmaradt megváltást,
de nem tartom oda a másik orcámat is,
nem!
Nem vagyok nagy király, se szent,
megváltom a jegyemet
a következő repülőgépre,
a következő vonatra,
a következő robbanásra.

Fékezhetetlenül pusztít a gyűlöletpestis,
a fénysebességgel terjedő régi-új ragály.
Nem állíthatják meg egyszerű szavak, tiszta, szép szavak.
Megszédít a harag bódulata, a robbanás gyönyöre,
fülünkbe zeng a fájdalom szimfóniája,
a jajszavak versezetei,
a könyörgés hiábavalósága.

A szerteszét heverő temetetlen mondatok,
a gyökértelen szavak úgy fekszenek,
mint a bánat határkövei,
vagy az öröm elszenesedett csontváza.

Naponta begyalogolok a városba
eltelve magamtól, okosságomtól kábán,
önnön dicsőségemtől félájultan zengve himnuszokat,
de senki sem akarja már hallani,
de senki sem bírja már hallani,
mert már az Isten se bírja hallani…

És akkor elhallgatok,
és olyan csend lesz, hogy beleremeg a Föld.

Uram, tégy velünk békét!

Dömös, 2016. március 24.

Szeretnék egyszer elmenni innen messze,
eltépni minden összetákolt versemet,
s ha az út végén majd rám talál az este,
talán még lesz egy jóbarát, ki eltemet.

Dömös, 2016. március 4.