Talán nem ide kellett volna születnem.
Talán egy másik időben,
egy másik dimenzióban lenne a helyem.
A téridő labirintusában kellene bujdokolnom
hideg északi fényben, hallgatva égi zenét;
vándorolni csillagközi űrben,
mint magányos hajótörött;
az univerzum számkivetettjeként
bujdosni fagyos és forró ködökben;
csillagok születésénél bábáskodni,
és mint csodákat áhító egyszerű lélek,
ott kiáltani lelkes halleluját.
S a gravitáció kútjába belehullva,
egy fekete lyuk
szikrázó eseményhorizontján túl,
a végső ölelésben összeroppanó testben,
a lélek utolsó felvillanása után
elfelednék végre mindent,
ami a földi világhoz láncol.
Egy másik mindenségben
átkelnék a közöny alagútjain,
és elviselném
a mindennapos atomrobbantásokat is
– és nem volna magányos a lélek.
Talán végre megsemmisülnének
a gyűlölet géppuskafészkei,
és az emberré válás ösvényén tévelyegve
elnyerhetővé válna
a tudás, a béke és a szerelem áldása.
Dömös, 2016. április 21.
