Este van, és újra
elmúlunk egy éjre.
Tétován kel a hold,
s mint halotti maszkot
fehérre festi sápadt arcunk.
Talán majd egy éjszakán
(vagy holnap délután?)
megkérded újra:
Mondd,
a kútra, a kútra
ezüstöt mért von a hold?
Mondd, miért szürke rög a föld?
Mondd, a fa is mitől zöld?
És a kútra, a kútra
ezüstöt mért von a hold?
Leszünk még újra együtt,
ha majd minden régi hitünket feledjük,
leszünk.
Majd újra a régi asztalnál eszünk,
és az idő hálójában,
miként rovar a pókéban,
egymást karolva újra elveszünk.
Mert hazudik a múló szépség,
és az okos szó, mint gyáva népség
kijárt nyomán mindig megszökik.
A háló szemét vajon kik szövik?
Kik hoznak, homályt?
Zavaros napunkat ki zavarja meg?
Ki szól, ha éjjel felsír a gyerek?
És a sok kérdésre van-e felelet?
No lám, nyakkendőm csomója megint ferde lett...
Elborul a virradattal terhes ég,
hát menekülnöm szabad-e még,
ha menekülni van még hova?
Talán ezért vagyok oly tétova...
És ha majd szekerünk az utcán szalad,
és látunk sok vakító fehér falat,
mikor lovunk a kapuhoz fut,
nekünk ki nyithat még kaput?
Ülünk együtt,
míg hangodat hallgatom,
valaki kopog az ablakon,
és beszól:
Vigyázz, amíg itt ülsz,
rád szakad a ház,
az agyontiport föld
talpad alól kiszalad,
és azután
már hiába futsz
az elmúlt idő nyomán.
Visegrád, 1984. április. 2.
