Fák, madarak, puha fészkek,
kőarcokon csorbult kések,
ránc, amit az elme vésett,
elfeledett ölelések
és a dal, mi némán szól már.
Omló kárpitok, gerendák,
roggyanó emelvény s korlát,
szög-szár király ott lent fekszik,
halál elől nem menekszik,
sóhajtása némán szól már.
Földbe süppedő kőszobrok,
lerombolt boltívek, ormok,
közöttük bolyong a szellem:
megvakított ősi bajnok,
sikoltása némán szól már.
Ma is hallom, s megborzongok,
értük zúgnak ó harangok,
múlt kútjából ők üzennek,
elfeledett régi hangok
és egy dal, mi némán szól már.
Sötét fényben fürdő képek,
kutyaként kushadó lélek,
megtaposott Duna-tájon
kőfalak közt mégis élnek.
S csak a dal, mi némán szól már.
Dömös, 2014. május 28.
