Nem emel szárny a meredek úton,
a lábamat csak nehezen húzom,
a gondolat nem ragad magával,
a messzeségbe nélkülem szárnyal.
Leül a bánat a karosszékbe,
egyedül van, de nem veszi észre,
s benne van minden törött pohárban,
fogason lógó télikabátban.
A mindenség a szobában alszik,
meztelenül van tetőtől talpig,
önnön magának csak halvány árnya,
a földön fekszik levetett szárnya.
Lassul a dallam, csöndes az ének,
szögre akasztva nyugszik a lélek.
A fájdalom lett kitartó társam,
s táncot járunk e bánatos bálban.
Dömös, 2014. október 15.
