Az ősz palástja rám telepszik,
aki elfut, sosem menekszik,
a múltja ott él két kezében,
kísérti az elveszett éden.
A szabadság bezárva bennem,
csodákra táruló szememben,
ölelni feszülő karomban,
szűkölve hátráló napokban.
A tél árnya már megkörnyékez,
bújnék hozzád, mint fa törzséhez,
de lám, az Isten sem marasztal,
magam maradtam önmagammal.
Dömös, 2015. december 11.
