Azt hitte magáról, hogy költő,
ki majd az égbe menetel,
ám eltelt majd egy emberöltő,
s nem jött rá, hogy ő csak szemetel.
És otthon ült a kisszobába’,
zseninek gondolván magát,
de koszorúja svájcisapka,
s mit palástnak hitt, csak kiskabát.
Ha olvas más költőket néha,
gyakran csak így irigykedik:
mikor írok majd úgy, én léha,
és fogalmazok úgy, mint ez itt?
Aztán elbódult újra önmagától,
és felkiáltott, hogy remek!
Bár csak a seggem csókolta meg a múzsa,
onnan is jöhet sok-sok bölcs szösszenet.
S kopott-lopott rímeken kotlott,
hitte magáról, hogy rímzseni,
ki minden szóra tud riposztot,
ki nagyszerű, ki isteni.
S itt áll a költő lelepleződve,
tetőtől talpig meztelen,
egyenesen, mint aki büszke,
s nem fogja fel, mily esztelen.
Lehet tapsolni és nevetni,
s foghatja mindenki hasát,
de őt nem lehet még temetni,
bár amit ír, csak fennkölt marhaság.
Ha majd jön a kiadó, a végső,
aki kaszával szeletel,
ő lesz az a fűzfaköltő,
akit egy rakás rossz vers temet el.
Dömös, 2017. június 8.
