Hátsó udvar-temetőből
hajnali bendődal zendül.
Elkurvult az élet-halál.
Mosópor-koporsó-vízió mosolyog,
istent alázó szándékkal kioktat,
szobámban is szemközt okád.
Én pedig tűnt árny után kiáltozva
magamat imádom,
magamat siratom
nem az istent:
elárult ígéretek felbélyegzetlen borítékát.
Süket zenére táncolok,
légüres térben lebegő porondon
bohócsipkám csilingel.
Többé nem gyászolok, temetek csupán
szilánkos lelkeket hűvös temetőben.
Hej, csak előre!
Van még lélegzet-szívdobbanás-görcs.
Ostoba malmokkal búsképű új lovagként
meddőn is vívok.
Hitetlenül hiszek eltört világokat,
és kopár szavakkal hadonászom
éktelenül,
hiába,
hitetlenül
hiszek,
tararam…
Dömös, 2011. március 30.
