A vízparton ülök, bölcs, forró nyár van,
körülöttem nincsen város, hanem hegyek,
szemközt a barlang, s a sziklákon mindenütt
az ősi folyó ütötte sebhelyek.
A vízen éppen nem úszik dinnyehéj,
helyette van itt más: szép, új, modern szemét,
s az egykedvű folyó vándorútját járva,
halkan meséli örök történetét.
Ott hullámzik benne múlt, jelen s jövő,
viharok és könnyek, sírás és nevetés,
hadak és eszmehordák, harc és halál,
ember és állat – csak szerelem kevés.
Nem változik az ember, csak sokasodik egyre.
A Dunán nem úszik gőzhajó,
gyorsan gyógyuló sebet ütve hátán
motorcsónakok szántják, s tűri a folyó.
Halakat dajkál, rákot, kígyót és bogarat,
hajókat hord, és roncsokat temet,
s ha kiöklendi egyszer, mit beléje hánytak,
rémülten futnak szét az emberek.
Ha feltámad majd bősz haragja egyszer,
akkor hajót s hajósát egyként elnyeli,
s a folyó türelmével visszaélő ember
a bérét végül mindig elnyeri.
Nem változik az ember, de sokasodik egyre,
siet, rohan, lót-fut és szalad.
Nincs idő – éppen csak élni nincsen…
Az ember elrohan, de a folyó az marad.
Itt ülök magamban, s a rohanást nézem,
az örök Duna a titkot őrzi jól,
és a partot, amelybe gyökerem eresztem,
már meg nem bontja, és el sem sodor.
Itt élek, enyém e hely és a nagy folyó,
körülvesz erdő, falvak és városok,
milliónyi rokon, ismeretlen ember,
ki jövőt épít, vagy sorsáért zokog.
Ha tétovázva is, botladozva olykor,
de bajban mindig egymást karolva át,
a dallam szól, s ha néha hamis is még,
a folyó zengi már az új szimfóniát.
S ha majd a Duna két partjába kapaszkodó,
önmagát mardosó maroknyi nép
mosolygó, szép rendjét megalkotja végre,
megleli újra vesztettnek hitt helyét.
Dömös, 2014. július 25.
