Nem égnek többé harsány dalok.
Régóta már csak telnek a napok,
mint összefirkált papírlapok,
és rám virradnak üszkös hajnalok.
Ráncosodik az üveg az ablakon.
Mint a pókháló vénül nagyon,
és mint ócska lőre pimpósodik a lélek.
Nem ellenkezem, hagyom.
Csak az idő nem öregszik,
lépten-nyomon a szívre telepszik,
s az elme hazugságokat kohol.
A szajha pillanat mindig megszökik,
s minden elmaradt beszélgetés egy szópokol.
Közöttünk atomtámadás előtti csend honol.
Ismeretlen arcok a csupasz falon,
egy ottfelejtett mondat a konyhaasztalon,
nyúzott napok és elkapkodott percek,
elhagyott szavak, elfogyott szerelmek,
részeg kocsmákban józan borok,
halkan haldokló gondolatok
torlódnak a csendben.
A csend is torlódik bennem,
és minden nap nyugtalan,
kemény színekkel izzik fel az ég.
Apámnak érzem magam,
pedig a fiam lehetnék.
Dömös, 2013. október 9.
