Szilágyi Gábor Máriusz versei

Nem szabadulsz, nem szabadulhatsz!
Odaláncolva élsz az idő gyarmatain,
céltalanul sodródva,
mint sziget egy kontinensek nélküli világban.
Ám egy májusi hajnalon
bekiált a sárgarigó a nyitott ablakon,
és íme,
íme és íme,
az örök újrakezdés dala szól:

Fütyül a rigó,
kisül a cipó,
szalad a csikó,
tele az ivó.

Az itt és a most,
az áradó időben szétfoszló pillanat éneke,
az áldott-átkozott,
kuporgatott-eltékozolt
megfoghatatlan perc éneke:

Sárgarigó,
fuvolaszó,
elringató,
elsirató,
örökkévaló.

Sárgarigó,
sárgarigó,
hívogató,
csalogató,
békében élni volna jó.

És árad, és zeng,
és immár minden tünékeny-törékeny pillanatot betölt,
és az illanó-csillanó békét követeli.
Ott van a táguló pupillák üvegének csillogásában,
az izmok görcsében,
a ravaszra görbülő ujjak feszülésében,
a jajkiáltásra és csókra nyíló szájak szögletében.

Csak egy madár,
egy gyermekökölnyi testbe bújtatott szapora szív,
egy piciny sárga torok zengi a dalt:

Repül a rigó,
fütyül a rigó,
örömöt hozó,
szép sárgarigó.

Dömös, 2016. május 26.

Megkoptak mind a szép szavak,
nem állnak össze tollamon,
és mint kiszáradó tavak,
elporlik minden mondatom.
Csak ülök, s a tollat rágom,
s nem nyílik ki versvirágom.

Dömös, 2016. május 15.

Talán nem ide kellett volna születnem.
Talán egy másik időben,
egy másik dimenzióban lenne a helyem.
A téridő labirintusában kellene bujdokolnom
hideg északi fényben, hallgatva égi zenét,
vándorolni csillagközi űrben,
mint magányos hajótörött,
az univerzum számkivetettjeként
bujdosni fagyos és forró ködökben,
csillagok születésénél bábáskodni,
és mint csodákat áhító egyszerű lélek,
ott kiáltani lelkes halleluját.
S a gravitáció kútjába belehullva,
egy fekete lyuk szikrázó horizontján túl,
a végső ölelésben összeroppanó testben
a lélek utolsó felvillanása után
elfelednék végre mindent,
ami a földi világhoz láncol.

Talán egy másik mindenségben,
ahol nem törpül el a lélek,

nem lenne hitetlen az őszinteség,

és nem volna hívő a hazugság,

és nem volna magányos a türelem.

Egy másik mindenségben
átkelnék a közöny alagútjain,
és elviselném
a mindennapos atomrobbantásokat is.
Egy másik mindenségben
talán végre megsemmisülnének
a gyűlölet géppuskafészkei,
és az emberré válás ösvényén tévelyegve
elnyerhetővé válna
a feledés és a türelem áldása.

Dömös, 2016. április 21.

 
Ha itt az április,
zöldül a szép Pilis,
örüljünk hát mi is,
történjék bármi is.

Megjött az április,
öröm már látni is,
bohókás, kerge, friss,
s olyan mint én – dilis.

Dömös, 2016. április 3.

Nem vagyok hős, nem vagyok bátor nagy király,
mégis naponta begyalogolok a városba,
járom az utcákat,
megvakult udvarokban koldulok,
kelkáposztaszagban,
elkorhadt porolók tövében,
összefirkált életek tövében,
füles sapkával fejemen,
szorosan megkötött fülvédővel,
hogy ne halljam,
mert nem akarom már hallani,
mert nem bírom már hallani,
mert már senki, az Isten se bírja hallani,
mégis mindenki hallja…
A kialudt „bűvös égi szikra” korma
arcunkra hull,
szemünket marja,
köhögünk, prüszkölünk, fuldoklunk tőle,
és naponta belehalunk.

A tegnap még simogató kéz
ma detonátort markol,
és ujjongva pusztít el minden szerelmet,
minden simogatást.
Az apokalipszis lovasai
repülőgépen és vonaton érkeznek,
nyomukban nem marad más,
csak vörös és fekete űr,
csontropogás,
halálzene,
széttépett szeretők.

Naponta begyalogolok a városba,
és tűröm a rám okádott szavakat,
az arcomba köpött tehetetlenséget,
az elmaradt megváltást,
de nem tartom oda a másik orcámat is,
nem!
Nem vagyok nagy király, se szent,
megváltom a jegyemet
a következő repülőgépre,
a következő vonatra,
a következő robbanásra.

Fékezhetetlenül pusztít a gyűlöletpestis,
a fénysebességgel terjedő régi-új ragály.
Nem állíthatják meg egyszerű szavak, tiszta, szép szavak.
Megszédít a harag bódulata, a robbanás gyönyöre,
fülünkbe zeng a fájdalom szimfóniája,
a jajszavak versezetei,
a könyörgés hiábavalósága.

A szerteszét heverő temetetlen mondatok,
a gyökértelen szavak úgy fekszenek,
mint a bánat határkövei,
vagy az öröm elszenesedett csontváza.

Naponta begyalogolok a városba
eltelve magamtól, okosságomtól kábán,
önnön dicsőségemtől félájultan zengve himnuszokat,
de senki sem akarja már hallani,
de senki sem bírja már hallani,
mert már az Isten se bírja hallani…

És akkor elhallgatok,
és olyan csend lesz, hogy beleremeg a Föld.

Uram, tégy velünk békét!

Dömös, 2016. március 24.

Szeretnék egyszer elmenni innen messze,
eltépni minden összetákolt versemet,
s ha az út végén majd rám talál az este,
talán még lesz egy jóbarát, ki eltemet.

Dömös, 2016. március 4.

Ölelés vagy magad,
szerelmével kérkedő
lágy csókvirágdémon.

Kezedben tartasz engem,
bőröd alatt simogatlak.
Hadd legyek az álmod,
lebbenő pillád mögött tolakodó szellem,
meghasadt égboltbeton,
kőeső-cirógatás,
tántorgó józanság,
tanácstalan szerelem.

Értünk hull a tavasz könnyű könnye,
miénk a nyár bíbor bánata,
nekünk integetnek az ősz tarka tollai,
minket markol a tél csupasz csontropogása.

Megkopasztott lélekkel
menekülni nincs hová.
Nem ejthet foglyul
penge keménysége,
szétfolyó szavak lágysága.
Tartom magam kevélyen,
örök hóban,
egyenes derekú tölgyekbe fogózkodva.

Mint parttalan úton járó
testetlen lábdobogás,
égbekiáltott bánatom
káromlásba kapaszkodva
visszahull.

Dömös, 2016. február 25.

Mexico városa Cancún,
messze van, nincs is ott kun kán,
van sok szép asszonya,
ezért hát nem csoda,
hogy vágyik oda sok kan kun.

* * *

Nyámnyila ifjú volt Kelemen,
nem kapott ő még nőt sohasem.
„Férfias hogy legyek?
Fiúkat szeretek,
mert legszebb a férfiszerelem!”

* * *

Szép nagyváros Koppenhága,
az ember ott roppant kába,
akármerre kószál,
nincs egy árva fűszál,
csak aszfalton koppan lába.

* * *

Volt egy úr, úgy hívták Tivadar,
ázott az esőn, s szólt: „Nem zavar.
Más volna, ha fújna,
s nem szívna a Lujza,
akit a kabátom eltakar.”

Ó, hát megint itt van a szigorú tél,

fagy csikorog, hó hull, s kint zihál a szél.

Farkasok fénylő foga vicsorog,

homályban felvöröslő vér bugyog.

Lábak ropják, tiporják a táncot,

kéz derekat markol, simít ráncot.

Csikorog a hegedű, síp sikolt,

arcára sötét felhőt húz a Hold.

Csapról csorgó bor bíbora vérem,

dal ritmusát szaporázza szívem.

Járjad babám ezt a csuda táncot,

járjad babám megégetve lángot,

járjad babám, ha beleszakadsz is,

csókod izzik, ha adsz, ha nem adsz is.

Csók fagy szájra szomorú örömből,

bezárt ajtón dermedés dörömböl.

Pengék pengése, dobok dobogása,

hej, mindig előre, sose hátra!

Járjad babám végenincsen táncod,

járjad, még ha bőrödet lehántod,

járjad szívből, lélekből merészen,

akkor is, ha belehalsz egészen.

Jaj, már újra eljött a dermesztő tél,

s az ölelő fagyban halálról mesél.

Dömös, 2016. január 14.

Az ősz palástja rám telepszik,

aki elfut, sosem menekszik,

a múltja ott él két kezében,

kísérti az elveszett éden.

A szabadság bezárva bennem,

csodákra táruló szememben,

ölelni feszülő karomban,

szűkölve hátráló napokban.

A tél árnya már megkörnyékez,

bújnék hozzád, mint fa törzséhez,

de lám, az Isten sem marasztal,

magam maradtam önmagammal.

Dömös, 2015. december 11.