Szilágyi Gábor Máriusz írásai

Ölelés vagy magad,
szerelmével kérkedő
lágy csókvirágdémon.

Kezedben tartasz engem,
bőröd alatt simogatlak.
Hadd legyek az álmod,
lebbenő pillád mögött tolakodó szellem,
meghasadt égboltbeton,
kőeső-cirógatás,
tántorgó józanság,
tanácstalan szerelem.

Értünk hull a tavasz könnyű könnye,
miénk a nyár bíbor bánata,
nekünk integetnek az ősz tarka tollai,
minket markol a tél csupasz csontropogása.

Megkopasztott lélekkel
menekülni nincs hová.
Nem ejthet foglyul
penge keménysége,
szétfolyó szavak lágysága.
Tartom magam kevélyen,
örök hóban,
egyenes derekú tölgyekbe fogózkodva.

Mint parttalan úton járó
testetlen lábdobogás,
égbekiáltott bánatom
káromlásba kapaszkodva
visszahull.

Dömös, 2016. február 25.

Mexico városa Cancún,
messze van, nincs is ott kun kán,
van sok szép asszonya,
ezért hát nem csoda,
hogy vágyik oda sok kan kun.

* * *

Nyámnyila ifjú volt Kelemen,
nem kapott ő még nőt sohasem.
„Férfias hogy legyek?
Fiúkat szeretek,
mert legszebb a férfiszerelem!”

* * *

Szép nagyváros Koppenhága,
az ember ott roppant kába,
akármerre kószál,
nincs egy árva fűszál,
csak aszfalton koppan lába.

* * *

Volt egy úr, úgy hívták Tivadar,
ázott az esőn, s szólt: „Nem zavar.
Más volna, ha fújna,
s nem szívna a Lujza,
akit a kabátom eltakar.”

Ó, hát megint itt van a szigorú tél,

fagy csikorog, hó hull, s kint zihál a szél.

Farkasok fénylő foga vicsorog,

homályban felvöröslő vér bugyog.

Lábak ropják, tiporják a táncot,

kéz derekat markol, simít ráncot.

Csikorog a hegedű, síp sikolt,

arcára sötét felhőt húz a Hold.

Csapról csorgó bor bíbora vérem,

dal ritmusát szaporázza szívem.

Járjad babám ezt a csuda táncot,

járjad babám megégetve lángot,

járjad babám, ha beleszakadsz is,

csókod izzik, ha adsz, ha nem adsz is.

Csók fagy szájra szomorú örömből,

bezárt ajtón dermedés dörömböl.

Pengék pengése, dobok dobogása,

hej, mindig előre, sose hátra!

Járjad babám végenincsen táncod,

járjad, még ha bőrödet lehántod,

járjad szívből, lélekből merészen,

akkor is, ha belehalsz egészen.

Jaj, már újra eljött a dermesztő tél,

s az ölelő fagyban halálról mesél.

Dömös, 2016. január 14.

Az ősz palástja rám telepszik,

aki elfut, sosem menekszik,

a múltja ott él két kezében,

kísérti az elveszett éden.

A szabadság bezárva bennem,

csodákra táruló szememben,

ölelni feszülő karomban,

szűkölve hátráló napokban.

A tél árnya már megkörnyékez,

bújnék hozzád, mint fa törzséhez,

de lám, az Isten sem marasztal,

magam maradtam önmagammal.

Dömös, 2015. december 11.

Szeretsz?
A ráncaidat is.
Nézd, már fehérlik fejem.
Ó, hány éve is már…
Szemed szemem,
kezed kezem,
s átkaroljuk egymást
– halálos öleléssel.

Dömös, 2015. november 24.

(Magyar László költő halálára)

Szomjas a Duna, porzik a parti iszap,
rekken a nyár:
a nap is barnára sül.
Az autó kormányára ég a kéz,
arcomon görcsbe rándul a simogatás:
az érintés is éget, nem csak tekinteted.
Már csak mi vagyunk-vagyunk,
támadunk és támogatunk,
s napunk hiánnyal van tele.
A költő halott.

Az erdő is őszi tarka már,
idő előtt lehull a lomb,
szomjasan tátog a madár,
és a már a séta is kopár.
Az egész világ szomjazik,
miként jó szóra szomjazol te is, kedvesem,
s csak a mindennapi fájdalom feszül nekem.
A költő halott.

A verejték is izzad már,
szám szélén kicsap a só,
a hőségben mosolyog a hallgatás,
és odakozmál a lélek.
Kérlek, fogd a kezem, hűsítsen hűvös tenyered.
Félek.
Az őszbe indult
a dalok jókedvű, szakállas vándora,
s az öntörvényű költő nyomában
hiába lenget gyászlobogót a város.
A költő halott, és csak a dal!

Dömös, 2015. augusztus 27.

Egy angol fizikus háziasszonya:
Ma közöltem Faraday-jel,
nem tűröm, ha fered éjjel.

*

Jago fondorlata:
Először Desdemonát megfojttatjuk,
azután majd Othelloval folytatjuk.

*

Nem kérdi a kecsege,
hogy a keszeg fecseg-e?

*

Izgalmas légi út Belgium fölött:
flamand kaland
egy vallon ballonon.

*

Legszebb öröm
a pörkölt köröm,
míg korsóban
habzik söröm.

Dömös, 2015. augusztus 10.

Kinn a mezőn még lábon állt a búza,
s még rőten aranylott az alkony,
de szemünk már átnézett a télen túlra,
s gondolat-szárnyon szállva
földet értünk az utcasarkon
új csontok, új vérek közé.
És végre megértettük ekkor, hogy
új vizeken új hajóink ringása,
új mezőn új búza ringása,
új egek mögé rejtező új napok hatalma
hív, csábít, parancsol új utakon a régi hazába.
S íme, itthon vagyunk,
fájdalmunk és örömkönnyünk közös,
és mégis, mi elválaszt – a csorda-acsargás –,
még mindig ösztönös.
Míg a hangot keressük,
nyári zápor fut át a hóesésen,
s a megsebzett égbolt könnye csurog végig
felhőt hasító haramia-késen.
Egünkön nincs madár,
lovunk csak hőkölve húz,
s a szaladó víz két partján állva
egymást dobáljuk a maradó kővel,
s így – önmagunkkal harcba szállva –
nem gondolunk az elszökő idővel.

Dömös, 2015. augusztus 10.

A csillagász az eget fürkészte, a csillagok és a planéták titkait kutatta: hol lehet a világegyetem határa, és azon túl vajon mi van? Szinte egész életét a csillagvizsgálóban töltötte, de most végre úgy érezte, közel van a végső megoldáshoz.
Volt egy elmélete a világegyetemről, ami azonban igencsak ellentmondott a tudományos világ által elfogadottaknak. Tagadta az ősrobbanást, tévesnek tartotta az erre vonatkozó teóriákat. Elméletének lényege az volt, miszerint a világegyetem térben és időben, de még strukturálisan is végtelen. Meg volt győződve róla, hogy az anyag szerkezete, az atomok és molekulák mikroméretű nap- és csillagrendszereket, galaxisokat alkotnak, amelyeket élőlények és civilizációk sokasága népesít be, és amelyekben az idő a mi időnkhöz képest milliószor, milliárdszor gyorsabban telik.
Ugyanakkor úgy vélte, hogy ez fordítva is igaz. A mi világegyetemünk is valamilyen anyag része, naprendszerei, galaxisai annak atomjait, molekuláit képezik. Folyton azt kereste, kutatta, milyen anyag atomszerkezete ismerhető fel a minket körülvevő csillagok alkotta mintázatban.
– Vas! – kiáltott fel – Sőt, acél! Látom a vas- és a szénatomok ötvöződése által létrejött kristályszerkezetet! Mivel pedig acél a természetben nem fordul elő, hanem csakis emberi közreműködés által jöhet létre, világunk egy értelmes lények által készített eszköz, talán valamilyen szerszám része kell, hogy legyen.
Nem hagyta nyugodni a felismerés, mindenáron meg akarta tudni, minek része az ő világegyeteme. Kard vagy páncél? Puska vagy ágyú? Ajtó sarokvasa, kocsikerék vagy hajótest? Szög vagy kalapács? Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, látni akarja a makrovilágot.
Hosszú tervezgetés és kísérletezés után egy különleges, számítógéppel vezérelt messzelátót készített erre a célra, amit szándékosan nem távcsőnek nevezett. Messzelátónak hívta, mert a tér és az idő korlátait átlépve olyan messzire akart vele látni, mint előtte még senki soha. Messzelátója segítségével ki akart pillantani a naprendszerek és galaxisok alkotta anyag struktúrájából, hogy megláthassa a makrovilág valóságát, kifürkéssze titkait.
Elkészült végül a mestermű, a csillagász bekapcsolta a messzelátót, és belepillantott.
– Kalapács! – kiáltotta – Egy kalapács, ami egy szögre készül éppen lecsapni!
Tovább forgatta a messzelátó gombját, hogy még többet lásson, azonban hirtelen borzadva hőkölt hátra. A szög egy ember tenyeréből állt ki, akinek szakállas aszkétaarcát csíkosra festette a fejébe nyomott, tüskés ágakból font koszorú által ütött sebekből csordogáló vér.

Dömös, 2015. augusztus 7.

Mintha hazajöttem volna:
lehajoltak hozzám a hegyek,
tenyerére vett egy bükkfa ága,
s az esti szélben százéves fájdalom zakatolt.

Százéves fájdalom
zakatolt, mint malom
estén és hajnalon,
áttörve száz jajon.

Mintha hazajöttem volna
ölelő völgyeken, szorosokon át
mosolygó rokonok közé,
akik már régóta vártak – talán éppen engem is.

Magyarnak itt kékebb az ég, zöldebb a fű,
hűsebb a forrás és tisztább a szó.

Megtartó erőtér,
ha a szó erőt ér,
nyelveddel törődjél,
hogy el ne vesződjél!

A nyelv szekérvárával óvott önazonosság
bástyafalaknál erősebb védőműve
az erdők földjébe gyökeret eresztett népnek,
ami minden őt eltiporni kész erővel dacol.

Mintha hazajöttem volna, igen!
Hegyek közé, testvérek közé
felszabadított lélekkel
Erdély földjére jöttem én!

Dömös, 2015. július 14.