Szilágyi Gábor Máriusz írásai

Szeretnék titokban magamban élni,
elbujdosni a viruló égi kéket nyaldosó
tölgyek és fenyők közé,
csöndben sétálni az álom-hűs,
simogató-kéz-nyirkos avarban.
Kakukk szavára száradna fel a harmat
arcom kérgéről,
lábam görcsös, barna gyökereket eresztene
a burjánzó fekete földbe,
kezeimből, ujjaimból
susogó ágak, friss hajtások,
simogató, könnyszárító
zöldarany levelek sarjadnának.
Rigók raknának fészket óvó lombkoronámban.

Kaposvár, 1975. június 30.

(Weöres Sándor után szabadon)

Ha a világ alma lenne,
mi volnánk a féreg benne,
s mint féreg, mi almát rágott,
megrohasztjuk a világot.

Ha a világ egy tök volna,
beférne a kalapomba,
hordanám a fejem helyett,
s én lennék a hülyegyerek.

Ha a világ fecske lenne,
innen messze menekülne,
szabad szárnyon tovaszállva
sose nézne többé hátra.

Dömös, 2015. június 30.

Lesántult lovadra hiába adsz ezüstzabolát,
hátára aranyszöges nyerget,
gyémántsarkantyút hiába vágsz oldalába,
nem visz magával édeni tájra,
sárba vet inkább, sívó homokba,
lehúzó-fojtó hínár markolja lábad.
Hervadó csillagaid közé nem ragad magával álmod,
papírszirmú rózsák nem virulnak jöttödre többé,
mert már rég nem szól ezüsthangú kürtöd,
és farkasaidat bárányok tépik itt széjjel,
mert csak ércmorzsákat szórsz az áhítozóknak,
és kardodat, pajzsodat régóta le nem ereszted.
Többé nem lehetsz lélekkovács,
kialudt isteni széntüzed immár,
körülvesz az önmagával párosodó, magaellő gyűlölet,
és fölötted ott dübörög az idő cifra fogata.

Dömös, 2015. május 31.

Végighajóztunk a Duna mentén:
Ulmban unatkoztunk,
Regensburgot régen otthagytuk,
Ingolstadtban angolnát fogtunk,
Passauban passzátszelet fújtunk,
Linzben linzert ettünk,
Bécset becsben tartottuk,
Hainburgban hánytunk,
Pozsonyban piros pezsgőt ittunk,
Rajkán rajongva rajzoltunk,
Győrben földbegyökerezett a lábunk,
Gönyün görnyedtünk,
Komáromban káromkodtunk,
Szőnyben szőttest szőttünk,
Füzitőn fűzfát fűrészeltünk,
Almáson elaludtunk,
Neszmélyen feleszméltünk,
Süttőn sütit sütöttünk,
Lábatlanban nem lábatlankodtunk,
Táton fáradtan tátogtunk,
Esztergomban szerettünk,
Szobon szobrászkodtunk,
Zebegényben bezabáltunk,
Maróton maródiak lettünk,
Dömösön Dömötörnél dörömböltünk,
Nagymaroson nagymosást rendeztünk,
Visegrádon rendetlenül viselkedtünk,
Verőcén verekedtünk,
Vácott vadul vágtáztunk,
Gödön gödörbe estünk,
Budapesten nem történt semmi,
Tökölön nem tököltünk,
Adonyban adót fizettünk,
Apostagon postára mentünk,
Földváron a földön vártunk,
Kömlődön kilyukadt a tömlőnk,
Pakson mogyorót ettünk,
Kalocsán kalucsnit húztunk,
Faddon fagyoskodtunk,
Dusnokon minden jóban dúskáltunk,
Szekszárdon szerelmeskedtünk,
Baján bajba kerültünk,
Mohácson mohát szedtünk,
Újvidéken ujjongtunk,
Belgrádban már kilógott a belünk,
Pancsován pancsoltunk,
Galambócon galambot etettünk,
Orsován fonalat fontunk,
Galacon galacsint gömbölyítettünk,
Sulinán iskolába mentünk,
és a végén jót nevettünk,
jót nevettünk, hazamentünk,
örökre barátok lettünk.

Dömös, 2015. május 28.

(Csengey Dénesnek megkésve)

Jönnek a lovasok, jönnek, és csak jönnek,
lendületet adnak sok-sok száraz rögnek,
ezüstös levelek röpülnek, pörögnek,
nagyvágtatva jönnek, vaspatáik nyögnek.

Gondtalan-tudatlan gázoltam évekig
szíveken-lelkeken át,
nem állt utamba se fal, se lánc, se árnyék:
a hangszórók csillagos kutyáinak ugatása
eltakarta a test béklyóit, a lélek béklyóit,
a csont összezúzását, a szív megtöretését.

Mindig máshol voltam, mindig máshol jártam,
mindig nagy dolgokra, nagy csodákra vártam.
Elutaztam volna, hogy vissza se jöjjek?
Elhagyjam életem, szeressek, gyűlöljek?

Te csontforrasztó, te szívszabadító,
te nem hittél a harsogó ugatásnak,
de bánattól és örömtől túlterhelt szíved,
mint mázsás súly alatt nyögő megkínzott gyermek,
nem bírta tovább,
és szelíden kézen fogott az arctalan halál.
Neked már könnyű.
Elszámoltál immár az összes szavaddal,
és szárnyalva szólhat a sok szép szabad dal.

Kedvesem ne bújj el, ne is gyere hozzám,
lejáró időnket, mint a fegyvert, fogd rám.
Minden pillanat már a tegnapba hullik:
nem vagyok azonos, a szívem csordultig.

Az iszapként lerakódott múlt visszahúz,
vízbefojt, akár a hínár.
Mert rémálom követte az ébredést,
mert hazugságba fordult minden hit,
mert minden álom megcsúfolva,
és ebbe másodszor is belehalnál.

Tiszta voltál, ember lettél,
tiszta szívvel jól szerettél,
nem leszel már többé árva,
elutaztál a halálba.

Mennek a lovasok, mennek már, nem jönnek,
lendületet adnak a sok száraz rögnek,
ezüstös levelek pörögnek, pörögnek,
vágtatva mennek el, vaspatáik nyögnek.

Dömös, 2015. április 30.

Volt ma nálunk nagy izgalom,
a Nap szaladt át az udvaron,
utána egy felhő futott,
azt se mondták, hogy jó napot.

*

A kutyáim összesúgtak ma a hátam mögött:
Nézd a vén bolondot,
hogy biceg a lábain!
Mégis ő az alfahím?
Rájuk mordultam nagy mérgesen:
Pimaszkodtok, állatok?
Megharagszom, s felkopik az állatok!

Dömös, 2015. április 20.

    Az öregember haldoklott. Magányosan feküdt ágyában, nem volt körülötte senki az elhanyagolt, öregszagú szobában. Odakint tavaszodott. A félig leeresztett redőny résein besütött a nap berácsozva a haldokló ágyát és a szoba falait, mint egy börtöncellát.
    Élete utolsó perceiben nem volt mellette senki, mert már évek óta egyedül élt. Felesége régen elhagyta, és egy másik városban lakott, gyerekei pedig az ország különböző részeibe szóródtak szét, és csak igen ritkán látták egymást.
    Az öregember megrázkódott, már nem akart semmit, már mindenbe belenyugodott, megbékélt sorsával. Most mégis keserű sóhaj szakadt fel belőle.
    – Istenem, ha lenne még egy lehetőségem, mennyi mindent másképp csinálnék! Tudom, sokszor rosszul döntöttem életemben, rengeteg hibát követtem el. Ha ezeket kijavíthatnám, ha most másképp cselekedhetnék, mennyivel szebb, hasznosabb és talán boldogabb életem lehetne! Bárcsak újrakezdhetném az életem!
    De már mindenhez késő volt, az öregember tudata lassan kihunyt, még egy utolsót sóhajtott, és meghalt.

    Egy szűk, sötét helyen tért magához. Valami meleg folyadékban lebegett fejjel lefelé. Rémülten vette észre, hogy nem lélegzik. Meglepő volt, de nem is fuldoklott.
    Hirtelen egyre erősödő hullámzás kezdődött a folyadékban, mintha az őt körülvevő edény vagy zsák vagy micsoda falai összerándultak volna. A hullámzás kisvártatva megszűnt, de néhány perc múlva újrakezdődött, és mindig hevesebb lett. Egyszerre azt vette észre, hogy valami nagyon szűk nyíláson préselődik keresztül, úgy érezte, egész teste összenyomódik, minden tagja fájt.
    Ahogy végül kibújt a nyílásból, hirtelen erős fény csapott a szemébe, hűvös levegő tódult a tüdejébe, és mindenféle érthetetlen hangokat hallott. Rádöbbent, hogy újraszületett. Kiáltani, szólni akart, de nem tudott, csak nyöszörgés jött ki a száján, majd egyre hangosabban sírni kezdett.
    – Istenem! – gondolta – Csoda történt velem, kaptam egy új lehetőséget, most majd mindent másképp, jobban csinálhatok.
    Tervezgetni kezdte a jövőt, mikor mire kell nagyon figyelnie, mit és hogyan kell majd tennie, ámde rémülten vette észre, hogy mintha halványulni kezdtek volna előző életének emlékei.
    – Az nem lehet, hogy elfelejtsem – erőlködött, hogy emlékezzék, de hiába. Ahogy telt az idő, egyre több dolgot felejtett el. Alig egy hetes csecsemő volt, mire teljesen elfelejtette a múltat, és ott állt tiszta lappal egy új élet előtt.

    – Kiköpött olyan ez a gyerek, mint az apád, szinte kísértetiesen hasonlít rá – mondta a gyermek anyja a férjének – Vajon mi lehet vele? Évek óta nem láttuk…

Dömös, 2015. április 11.

 
Ma rám köszönt a kertben
egy szelíd hóvirág.
Lehajoltam,
megsimogattam,
s mintha a hegyek bozontos vállán
végigszaladt volna
a tavasz.

Dömös, 2015. március 1.

 
Letérdelt elém a szél,
nem kócolta össze a hajamat,
nem cibálta meg a bajuszomat,
és nem kérdezett semmit.
A Nap már régen nem sütött,
és a Hold is késett,
pedig felhő se járt az égen,
és a szél ott térdelt a porban.
Ó, hát meddig tart az álom,
és meddig az ébrenlét?
Miféle létezés dübörgése
szaggatja nyűtt dobhártyáinkat?
Mint eltévedt gyermekek,
hányódunk a lét mezsgyéin.
Pengéken lépkedünk,
kopár dallamokat dúdolunk,
süketen nézünk,
vakon hallgatunk,
és már azt se tudjuk, kik vagyunk.
De a szél csak térdelt,
a Nap csak hallgatott,
és a Hold táncot járt
a Föld túlsó oldalán.

Dömös, 2015. február 27.

Egy bátor cinke
szinte becsípve
nagy hangon hívta ma a szép tavaszt.
Én meg csak álltam,
s nevetve láttam
az ágon tipegő pici pimaszt.
És szállott a jókedv madárról madárra,
és szinte zengett már a fán minden ág,
s a földből az egyre hangosabb lármára
kidugta fejét egy álmos hóvirág.

Dömös, 2015. február 16.