Szilágyi Gábor Máriusz írásai

Jön az este
kékre festve
mindent itt az ég alatt,
hegyek-völgyek,
fenyők, tölgyek
emelnek sötét falat.

Egyszer hordó,
majd vigyorgó
égi vándor, mit nevetsz?
Te vén korhely!
Öreg sajtfej,
csillagporban hemperegsz.

És ha néha
régi léha
kedvesed eszedbe jut,
fenn karéjzó
égi sarló
vág szívébe rőt kaput.

Bosszús angyal
hosszú hajjal,
hideg szemmel rád mered,
s bomló aggyal
éjjel-nappal
azt hiszed, hogy ismered.

A téboly türelmes.
Lassan, fokozatosan,
szinte észrevétlenül
hatol be az elmébe,
míg végül átveszi fölötte
a hatalmat.
Minél mélyebben merülsz le
a tudatalatti szövedékébe,
annál kuszábbak lesznek a szálak.
Ezekből sző szép, szabályos mintát
az őrület.

Mint a kámfor
száll a mámor,
lelked többé nem szabad,
és csak bámulsz,
ímmel-ámulsz,
s minden álmod szétszakad.

Mikor mégis
zeng az ég is,
a fejedben mennydörög.
Szerteszállnak,
s köddé válnak
angyalok és ördögök.

Míg az elme
félkegyelme
rabul ejti lelkedet,
szemed lángol,
s ott világol
minden, ami elveszett.

Mint a gyermek,
akit vernek,
szűkölve futsz, s nincs hova,
már az élet
semmivé lett,
senkinek sincs otthona.

A tudatspirál önmagába fordul,
a rozsdás kerék folyton megcsikordul,
néma kiáltás szakad fel a szájon,
csend ül a tájon, csend ül már a tájon.

Dömös, 2015. február 16.

Eljött hozzám a szép lenge bánat,
és megtöltötte üres szobámat.
Gyereknek néztem, pedig már felnőtt,
s tiszta egemre varázsolt felhőt.

Felhőt varázsolt derűs egemre,
s én tisztaságát csodáltam egyre,
a tisztaságát, miáltal szebb lett,
lemosta rólam a régi szennyet. 

Üres szememben nem virul rózsa,
mi ott nő, csak Vénusz légycsapója,
lovam is lassan befele fordul,
s a kövön patkója megcsikordul.

Dömös, 2015. február 9.

A rétekről a gerincen át a csúcsig száguldó
orkán,
mint megvadult hárfás, mikor a húrokba tép,
úgy szaggatja a tölgyek és bükkök ágait,
és mintha sziklaszékből prédikálna az erdőnek,
zúg, bömböl, és harsog,
rémítve vadat, madarat, embert.
Hangja végigsüvölt kövek és sziklák fölött,
és visszaverődik az ősi vár falairól,
leszáguld szakadékon, árkon, völgyön,
és a folyóparton nyugovóra tér.

Dömös, 2014. október 26.

Nem emel szárny a meredek úton,
a lábamat csak nehezen húzom,
a gondolat nem ragad magával,
a messzeségbe nélkülem szárnyal.

Leül a bánat a karosszékbe,
egyedül van, de nem veszi észre,
s benne van minden törött pohárban,
fogason lógó télikabátban.

A mindenség a szobában alszik,
meztelenül van tetőtől talpig,
önnön magának csak halvány árnya,
a földön fekszik levetett szárnya.

Lassul a dallam, csöndes az ének,
szögre akasztva nyugszik a lélek.
A fájdalom lett kitartó társam,
s táncot járunk e bánatos bálban.

Dömös, 2014. október 15.

Maradjak, vagy inkább menjek?
Hallgassak, vagy énekeljek?
Leüljek-e, vagy felálljak?
Lapuljak, vagy kiabáljak?

Hogy legyen már végre béke,
űzött lelkek menedéke,
mindenkinek jussa régen,
aki csak él e vidéken.

Ha a szívben béke volna,
farkasként nem vicsorogna,
s nem szólna e sebzett tájon
disszonánsan kórus-kánon.

Hegyek, erdők, vadak gyertek,
mutassátok meg a rendet,
legyen végre áldott béke,
rákenhető a kenyérre.

S ha a béke eljön végre,
örömmel nézzünk az égre,
s építsenek minden lelkek
templomot a szerelemnek.

Dömös, 2014. szeptember 2.

 
A vízparton ülök, bölcs, forró nyár van,
körülöttem nincsen város, hanem hegyek,
szemközt a barlang, s a sziklákon mindenütt
az ősi folyó ütötte sebhelyek.
A vízen éppen nem úszik dinnyehéj,
helyette van itt más: szép, új, modern szemét,
s az egykedvű folyó vándorútját járva,
halkan meséli örök történetét.
Ott hullámzik benne múlt, jelen s jövő,
viharok és könnyek, sírás és nevetés,
hadak és eszmehordák, harc és halál,
ember és állat – csak szerelem kevés.
Nem változik az ember, csak sokasodik egyre.
A Dunán nem úszik gőzhajó,
gyorsan gyógyuló sebet ütve hátán
motorcsónakok szántják, s tűri a folyó.
Halakat dajkál, rákot, kígyót és bogarat,
hajókat hord, és roncsokat temet,
s ha kiöklendi egyszer, mit beléje hánytak,
rémülten futnak szét az emberek.
Ha feltámad majd bősz haragja egyszer,
akkor hajót s hajósát egyként elnyeli,
s a folyó türelmével visszaélő ember
a bérét végül mindig elnyeri.
Nem változik az ember, de sokasodik egyre,
siet, rohan, lót-fut és szalad.
Nincs idő – éppen csak élni nincsen…
Az ember elrohan, de a folyó az marad.
Itt ülök magamban, s a rohanást nézem,
az örök Duna a titkot őrzi jól,
és a partot, amelybe gyökerem eresztem,
már meg nem bontja, és el sem sodor.
Itt élek, enyém e hely és a nagy folyó,
körülvesz erdő, falvak és városok,
milliónyi rokon, ismeretlen ember,
ki jövőt épít, vagy sorsáért zokog.
Ha tétovázva is, botladozva olykor,
de bajban mindig egymást karolva át,
a dallam szól, s ha néha hamis is még,
a folyó zengi már az új szimfóniát.
S ha majd a Duna két partjába kapaszkodó,
önmagát mardosó maroknyi nép
mosolygó, szép rendjét megalkotja végre,
megleli újra vesztettnek hitt helyét.

Dömös, 2014. július 25.

Dúdolj egy dalt este, ha fázol,
emlékül őrizd e szép világról,
dúdolj egy dalt halkan szerényen,
szívembe dúdold, ha nem is kérem.

Táncolj velem a csendes dalra
kimérten, lassan hozzám tapadva,
táncolj velem szépen, szelíden,
akkor is táncolj, ha én nem kérem.

Dömös, 2014. július 16.

Fák, madarak, puha fészkek,

kőarcokon csorbult kések,

ránc, amit az elme vésett,

elfeledett ölelések

és a dal, mi némán szól már.

Omló kárpitok, gerendák,

roggyanó emelvény s korlát,

szög-szár király ott lent fekszik,

halál elől nem menekszik,

sóhajtása némán szól már.

Földbe süppedő kőszobrok,

lerombolt boltívek, ormok,

közöttük bolyong a szellem:

megvakított ősi bajnok,

sikoltása némán szól már.

Ma is hallom, s megborzongok,

értük zúgnak ó harangok,

múlt kútjából ők üzennek,

elfeledett régi hangok

és egy dal, mi némán szól már.

Sötét fényben fürdő képek,

kutyaként kushadó lélek,

megtaposott Duna-tájon

kőfalak közt mégis élnek.

S csak a dal, mi némán szól már.

Dömös, 2014. május 28.

Egyszer minden ember szilaj táncra perdül,
meg sem akar állni napokon keresztül.
Felizzó parázson járjuk ezt a táncot,
nevess velem rózsám, s kisimul a ráncod.

Hetedhét országon szembe minden széllel,
cifra ködmönömben, amit szívem bélel.
Adjatok hát innom csak egy kortyot mégis!
Kigyullad az arcom, azután elég is…

Apám, anyám járja, nagyanyám is járja,
betölti a lelkünk a szerelem árja.
A falu is járja, a város is járja,
végzetét követve ropja hónapszámra.

Terjed a parázstánc az egész világon,
de megjelölt utam bizony nem találom.
Tágas a világnak számtalan határa,
mégis az embernek csak egy a hazája.

Poros úton jártam, s akármit reméltem,
idegyökereztem, itt lehet csak élnem.
Örömöm is itt van, és gyönyörűségem,
ide hajszol, itt tart minden nap a vérem.

A sorsom táncolni, sorsom énekelni,
minden áldott reggel madárdalra kelni.
Fogd a kezem rózsám, el ne eressz engem,
kijelölt utamon te vezesd a lelkem.

Ha az ember sorsa csupa dalból volna,
minél hangosabban, annál szebben szólna.
Ezért ha felcsendül bennem a madárdal,
megbékélek végül halkan a halállal.

Dömös, 2014. május 10.

Mikor kicsi fiú voltam,
csak lovakról álmodoztam,
tetszettek a szép paripák,
s rajtuk ülő hős daliák.

Később is, ha lovat láttam,
megsimogattam nagy bátran,
és ha olyan helyen voltam,
ha tehettem, lovagoltam. 

Felnőttem, és ló helyett már
érett ember autóval jár.
Azzal jártam eztán én is,
rám nevetett még az ég is. 

Autón jártam, úgy pipáltam,
istenekkel paroláztam.
Nem törődtem semmi mással,
csak a fékkel meg a gázzal. 

Aztán megtörtént a nagy baj,
annyit se mondhattam, hogy jaj,
„csont-kováccsal”* találkoztam,
s autójával átment rajtam. 

Azóta van lovam újra,
vele kelek most már útra,
vele járom be a teret,
ezüstlábú járókeret. 

Dömös, 2014. április 20.

* utalás a gázoló vezetéknevére