Szilágyi Gábor Máriusz írásai

Mindig csak ősz van,
hulló levelekbe temetkezik,
és fékcsikorgásban fuldoklik a város.
Elektronikus zajba szürkülnek a szavak,
betonba kövesednek a lábnyomok
és csenddé tisztul a zene
– farkasok közt bárányt keres a lélek. 

A magukat igaznak hazudó arcnélküli arcátlanok,
a sorsunkkal kufárkodók
nem azonosak a jól sáfárkodókkal.
A sátorban született, sokszor gáncsolt új rend
nem mondja, hogy tűrjük a tűrhetetlent.
Ki mond fohászt a békeharcban elesettekért?
Mikor szabadulunk ki a magunkkötötte gúzsból,
a nap mint nap elkönyvelt,
meg sem siratott veszteségek közül? 

Egyre több dolog eldobható:
eldobható a borotva,
eldobható a barátság,
eldobható a szerelem. 

Életünk naponta tettenérhető,
szavaink súlya is mind lemérhető,
ám minden szabadság
csak viszonylagos és feltételes. 

Az elviselhetőség határán túl,
ahol a mindennapos küzdelem dúl,
mint az eget ölelő fák, kiket itatnak hűs tavak,
tisztán állnak a fölegyenesedett járású szavak. 

Dömös, 2014. április 19.

Mindig itt akartam élni, igen,

ebben a beomlott ősi kalderában,

titkos erővonalak között,

ahol körülgyűrűznek a hegyek,

és rám lehel az erdő,

ahol megpihen a felszabadult lélek.

Míg lábam a sziklákon áttörő Duna fürdeti,

hátam a hegynek támaszkodik,

megtartanak a tölgyek, gyertyánok, bükkök,

barátaim a szarvasok, vaddisznók, őzek,

ételem gomba, szamóca és szeder,

és remetebarlangokkal szemezgetek.

Enyém a partról a völgyeken felkúszó falu,

a fellélegző, tavaszba ébredő,

a nyári nap fényében fürdő,

a szitáló őszi ködben fuldokló

és a tél takarója alatt füstölögve álmodó.

Hallgatom csendjét és hangjait,

beszívom illatát, átlényegülök bele,

én vagyok minden lakója már,

szerelmese, szülője és szülöttje

és zokogva gyászolt halottja is.

Én döntöm szálfáit kinn az erdőn,

és görnyedek lenn a földeken,

én sétálok végig utcáin büszkén,

boromat én iszom a kocsmapultnál,

és templomában még az én hitetlen imám is

meghallgatásra lel.

Élni, felállni, újrakezdeni

mindig tőle kapok elég erőt,

mint földanyától fia a görög regékben.

Dömös, harangod hangja szívdobbanásod,

csobogó patakod ereid és véred,

és az északnyugati szél zengi szimfóniádat.

Dacolva múlttal, jelennel, jövővel,

idegyökeresedve a szürke andezit közé,

tisztán állsz, a Nap felé fordítva arcodat.

Dömös, 2014. március 28.

Maradj nekem, kedves,

bár két szemed nedves,

házadba eressz be,

feszülj rám nevetve.

Ölelésbe ringass,

soha el ne hallgass.

Semmit se tagadva

találnék magamra.

Mindig nekem dúdolj,

soha meg ne csúfolj,

bánatnak virága

várjon ránk hiába.

Táncolj velem kedves,

szívemtől ne reszkess,

szél szárnyán szaladva

szálljunk fel a napba.

Repülj velem bátran,

ne halálra váltan,

s ha majd megtalálom,

bírd el a halálom.

Dömös, 2014. február 25.

Nem égnek többé harsány dalok.

Régóta már csak telnek a napok,

mint összefirkált papírlapok,

és rám virradnak üszkös hajnalok.

Ráncosodik az üveg az ablakon.

Mint a pókháló vénül nagyon,

és mint ócska lőre pimpósodik a lélek.

Nem ellenkezem, hagyom.

Csak az idő nem öregszik,

lépten-nyomon a szívre telepszik,

s az elme hazugságokat kohol.

A szajha pillanat mindig megszökik,

s minden elmaradt beszélgetés egy szópokol.

Közöttünk atomtámadás előtti csend honol.

Ismeretlen arcok a csupasz falon,

egy ottfelejtett mondat a konyhaasztalon,

nyúzott napok és elkapkodott percek,

elhagyott szavak, elfogyott szerelmek,

részeg kocsmákban józan borok,

halkan haldokló gondolatok

torlódnak a csendben.

A csend is torlódik bennem,

és minden nap nyugtalan,

kemény színekkel izzik fel az ég.

Apámnak érzem magam,

pedig a fiam lehetnék.

Dömös, 2013. október 9.

Kapaszkodj minden indába, ágba,

felhőbe, kőbe és vadvirágba,

sziromba, szélbe és fakeresztbe,

nehogy a sírba fektessenek be.

Kapaszkodj csöndbe, emlékezésbe,

zűrös napokba és csöndes éjbe,

profán dalokba és döbbenetbe,

ájtatos templomi körmenetbe.

Kapaszkodj hitbe, álomba, vérbe,

hullani-kész, vén, rőt falevélbe,

lázadó, lidérces látomásba,

magányos, hűvös nagy ragyogásba,

felhőtlenül kék tavaszi égbe,

sóhajba, szóba, baráti kézbe.

Ha minden fogytán, ha erőd elhagy,

amíg kapaszkodsz, még addig itt vagy.

Dömös, 2013. szeptember 25.

Kicsavart szívvel ébredek,

csak érted sírok könnyeket,

s a reggel, hogyha eljön,

megtalál.

A világ lassan szétesett,

az ember csak ritkán nevet,

és szobrunk lent a téren

még nem áll.

Egy kancsal isten néz le ránk.

Ki tudja már, mit ér hazánk?

S az ember lenn a porban

térdepel.

Aki hatalmas, mind kacag,

nem érdekli a sok kacat,

csak hideg fejjel mér, és

mérlegel.

A tudatlanság népszerű,

a kisszerű lett nagyszerű,

s ki szépszerével szól, csak

félszerű.

Hisz kényszerű a tettetés,

és sose leszel tettre kész,

csak csendben ülsz, s így minden

egyszerű.

Ha bronzba öntve állhatunk,

egymásra így találhatunk,

s a bronzmáz szinte mindent

eltakar.

Kifacsart szívem irgalom,

ha kéred, hát neked adom,

tán eljön majd a reggel,

s szól a dal.

Dömös, 2013. január 1.

I

öledbe kedves

fejem lehajtom

simítsd ki rendre

összegyűrt arcom

csitítsd a kedvem

csillapítsd lázam

itt áll a kertben

rombadőlt házam

dúdolgass némán

ölelj fel engem

élek s hogy élek

szívemre vettem

enyém a bánat

enyém az élet

az esti táncba

elvárlak téged

II

feketén szépülj

éjféli táncra

hideg daloktól

bújj hozzám fázva

suttogj egy dalt is

itt laksz ma bennem

vassúlytól ékes

durva kezemben

énekelj nékem

dallal világolj

földre terített

testemen táncolj

fogadj el engem

kardok közt árvát

megcsúfolt lelkem

szíveddel járd át

III

haragom eltört

füstöm is néma

rámszáradt csókok

vádolnak néha

vad vágtatásban

vad kergetésben

elhagy a könnyem

elfogy a mérgem

megfagyott arcok

kővévált kertben

azt hazudják hogy

szerettek engem

jövőm már elmúlt

múltam nem vádol

bújj hozzám kedves

amikor fázol

Dömös, 2011. április 21.

Lerombolt hitek helyett:

Tesco-gazdaságos

instant

Istent!

Dömös, 2011. április 3.

Hátsó udvar-temetőből

hajnali bendődal zendül.

Elkurvult az élet-halál.

Mosópor-koporsó-vízió mosolyog,

istent alázó szándékkal kioktat,

szobámban is szemközt okád.

Én pedig tűnt árny után kiáltozva

magamat imádom,

magamat siratom

nem az istent:

elárult ígéretek felbélyegzetlen borítékát.

Süket zenére táncolok,

légüres térben lebegő porondon

bohócsipkám csilingel.

Többé nem gyászolok, temetek csupán

szilánkos lelkeket hűvös temetőben.

Hej, csak előre!

Van még lélegzet-szívdobbanás-görcs.

Ostoba malmokkal búsképű új lovagként

meddőn is vívok.

Hitetlenül hiszek eltört világokat,

és kopár szavakkal hadonászom

éktelenül,

hiába,

hitetlenül

hiszek,

tararam…

Dömös, 2011. március 30.

Lenn a földben, lenn a mélyben

sötétségben, örök éjben

él egy lélek fénytelen.

Vágya hajtja mindig újra:

földet túrva kelni útra,

s ellenállni képtelen.

Felszökik a napvilágra.

Fel kalandra, fel csodákra!

Forrong, s űzi őt a vér.

Át se néz egy könnyű lányon

– ha hányni kell, akkor hányjon! –

és a kedve égig ér.

Ámde minden ajtó zárva,

– íme, színe és fonákja –

minden út csak körbejár.

Így a világ kitaszítja,

szívéből az űrt kiszívja,

hát inkább hajóra száll.

Minden vitorla kibontva,

minden kötél el van oldva:

nekivág a tengerész,

s lélekvesztő hajójával

nem is vízen, égen szárnyal,

s boldog attól, hogy merész.

Nem csábítja őt a túlpart,

nem szédíti más, mit óhajt,

nem az érkezés a cél:

minden nap új útra kelni,

mindig új reményre lelni

– vesztes, aki visszatér.

Előtte csak egy az út már,

hajót, embert, elmét próbál:

szállni messzi vizeken.

Nem rémíti tenger árja,

örvény mélyét meg se látja,

nem érinti félelem.

S ha tépázza zúgó orkán,

szilaj dal zeng öblös torkán:

a tengernek énekel.

S versenyt bőgve vad viharral,

szívet hasogatva dallal

kitart, és nem adja fel.

Ám a szélvész tovább harsog,

messze sodorja a partot,

s egyre dúl a förgeteg.

Hajója immár veszélyben

hányódik a szörnyű éjben:

sorsát most ismeri meg.

És ragyogva jő a reggel,

sima, csendes már a tenger,

a viharnak nincs nyoma.

Nincs hajó, és nincs vitorla:

s mindennel ím leszámolva

új mélység az otthona.

Ám a pokol tüze-lángja

nem vár rá, és nincs kitárva,

hisz a halál nincsen ott.

Szíve többé meg nem dobban,

és a fényes csillagokban

zokognak az angyalok.

Ím, a célt már így elérve

nincs más, aki sírna érte

víz fölött vagy ég alatt.

Megnyugvásra lel a lélek,

és a szív, a dal, az ének

örökre övé marad.

Dömös, 2011. március 15.