Lenn a földben, lenn a mélyben
sötétségben, örök éjben
él egy lélek fénytelen.
Vágya hajtja mindig újra:
földet túrva kelni útra,
s ellenállni képtelen.
Felszökik a napvilágra.
Fel kalandra, fel csodákra!
Forrong, s űzi őt a vér.
Át se néz egy könnyű lányon
– ha hányni kell, akkor hányjon! –
és a kedve égig ér.
Ámde minden ajtó zárva,
– íme, színe és fonákja –
minden út csak körbejár.
Így a világ kitaszítja,
szívéből az űrt kiszívja,
hát inkább hajóra száll.
Minden vitorla kibontva,
minden kötél el van oldva:
nekivág a tengerész,
s lélekvesztő hajójával
nem is vízen, égen szárnyal,
s boldog attól, hogy merész.
Nem csábítja őt a túlpart,
nem szédíti más, mit óhajt,
nem az érkezés a cél:
minden nap új útra kelni,
mindig új reményre lelni
– vesztes, aki visszatér.
Előtte csak egy az út már,
hajót, embert, elmét próbál:
szállni messzi vizeken.
Nem rémíti tenger árja,
örvény mélyét meg se látja,
nem érinti félelem.
S ha tépázza zúgó orkán,
szilaj dal zeng öblös torkán:
a tengernek énekel.
S versenyt bőgve vad viharral,
szívet hasogatva dallal
kitart, és nem adja fel.
Ám a szélvész tovább harsog,
messze sodorja a partot,
s egyre dúl a förgeteg.
Hajója immár veszélyben
hányódik a szörnyű éjben:
sorsát most ismeri meg.
És ragyogva jő a reggel,
sima, csendes már a tenger,
a viharnak nincs nyoma.
Nincs hajó, és nincs vitorla:
s mindennel ím leszámolva
új mélység az otthona.
Ám a pokol tüze-lángja
nem vár rá, és nincs kitárva,
hisz a halál nincsen ott.
Szíve többé meg nem dobban,
és a fényes csillagokban
zokognak az angyalok.
Ím, a célt már így elérve
nincs más, aki sírna érte
víz fölött vagy ég alatt.
Megnyugvásra lel a lélek,
és a szív, a dal, az ének
örökre övé marad.
Dömös, 2011. március 15.
