(Csengey Dénesnek megkésve)
Jönnek a lovasok, jönnek, és csak jönnek,
lendületet adnak sok-sok száraz rögnek,
ezüstös levelek röpülnek, pörögnek,
nagyvágtatva jönnek, vaspatáik nyögnek.
Gondtalan-tudatlan gázoltam évekig
szíveken-lelkeken át,
nem állt utamba se fal, se lánc, se árnyék:
a hangszórók csillagos kutyáinak ugatása
eltakarta a test béklyóit, a lélek béklyóit,
a csont összezúzását, a szív megtöretését.
Mindig máshol voltam, mindig máshol jártam,
mindig nagy dolgokra, nagy csodákra vártam.
Elutaztam volna, hogy vissza se jöjjek?
Elhagyjam életem, szeressek, gyűlöljek?
Te csontforrasztó, te szívszabadító,
te nem hittél a harsogó ugatásnak,
de bánattól és örömtől túlterhelt szíved,
mint mázsás súly alatt nyögő megkínzott gyermek,
nem bírta tovább,
és szelíden kézen fogott az arctalan halál.
Neked már könnyű.
Elszámoltál immár az összes szavaddal,
és szárnyalva szólhat a sok szép szabad dal.
Kedvesem ne bújj el, ne is gyere hozzám,
lejáró időnket, mint a fegyvert, fogd rám.
Minden pillanat már a tegnapba hullik:
nem vagyok azonos, a szívem csordultig.
Az iszapként lerakódott múlt visszahúz,
vízbefojt, akár a hínár.
Mert rémálom követte az ébredést,
mert hazugságba fordult minden hit,
mert minden álom megcsúfolva,
és ebbe másodszor is belehalnál.
Tiszta voltál, ember lettél,
tiszta szívvel jól szerettél,
nem leszel már többé árva,
elutaztál a halálba.
Mennek a lovasok, mennek már, nem jönnek,
lendületet adnak a sok száraz rögnek,
ezüstös levelek pörögnek, pörögnek,
vágtatva mennek el, vaspatáik nyögnek.
Dömös, 2015. április 30.